Sziasztok! Itt az előszó, Jane írta meg, én Alice bétáztam. Jó olvasást! Puszi
Csak álltam, s meredtem magam elé, ahogyan a stúdióban csinálják a hangokat, s néztem, ahogyan tökéletesre tudják mixelni. Szinte elhittem, hogy én éneklek. Szinte.
- Hannah! – kiabálta egy idegesítő hang. – Te jössz! Told oda azt a nagy segged, és kezdj el énekelni! – kiabálta a managerem. Mikor engedtem meg, hogy így beszéljenek velem? Legszívesebben odakiáltanám, hogy maradjon kussban, de nem tehetem persze. Köt a szerződés. Chad kedvesen rám mosolygott, majd egy kacsintással jelezte, hogy itt van velem, nem hagy cserben. Nagyon kedves ember, és őt bírom a legjobban. Sóhajtva nyeltem egyet, majd hallgattam, ahogyan el kezdett énekelni, és követtem én is őt.
Chad:
Hogy a pokolba fejezhettük így be
Miért nem voltunk képesek
Látni a jeleket amiket elmulasztottunk
És megpróbáltuk megfordítani az állást
Bella/Hannah:
Azt kívánom nyisd szét az öklöd
És csomagold ki a bőröndödet
Nemrég túl sok volt ebből
Nem gondoltam hogy ez túl késő
Chad
Semmi baj
csak ameddig
tudod azt valamikor megteszem
Közös:
Valamikor, valahogy
Rendbe jön minden de nem pont most
Tudom tudni szeretnéd mikor
(Te vagy az egyetlen aki tudja azt)
Valamikor, valahogy
Rendbe jön minden de nem pont most
Tudom tudni szeretnéd mikor
Bella/Hannah:
Nos remélem, hogy amióta itt vagyunk
Mi elmondhatjuk
A dolgokat amiket mindig ki akartunk mondani
Szóval befejezhetjük az ostorozást
Most a sztori idejétmúlt mint ez
Mint egy papírkötésű regény
Hadd írjam újra a végét olyanra ami hozzáillik
Egy hollywoodi horror helyett
Chad:
Semmi baj
csak ameddig
tudod azt valamikor megteszem
Közös:
Valamikor, valahogy
Rendbe jön minden de nem pont most
Tudom tudni szeretnéd mikor
(Te vagy az egyetlen aki tudja azt)
Valamikor, valahogy
Rendbe jön minden de nem pont most
Tudom tudni szeretnéd mikor
(Te vagy az egyetlen aki tudja azt)
Bella/Hannah:
Hogy a pokolba fejezhettük így be
Miért nem voltunk képesek
Látni a jeleket amiket elmulasztottunk
És megpróbáltuk megfordítani az állást
Most a sztori idejétmúlt mint ez
Mint egy papírkötésű regény
Hadd írjam újra a végét olyanra ami hozzáillik
Egy hollywoodi horror helyett
Közös:
Semmi baj
csak ameddig
tudod azt valamikor megteszem
Valamikor, valahogy
Rendbe jön minden de nem pont most
Tudom tudni szeretnéd mikor
(Te vagy az egyetlen aki tudja azt)
Valamikor, valahogy
Rendbe jön minden de nem pont most
Tudom tudni szeretnéd mikor
(Te vagy az egyetlen aki tudja azt)
Tudom tudni szeretnéd mikor
(Te vagy az egyetlen aki tudja azt)
Tudom tudni szeretnéd mikor
A dal nagyon szép volt, s ezt jelezte, ahogyan egy könnycsepp hullott le az arcomon, s a padlóra esett. Annyira emlékezetett a közel egy éve történt végzetes eseményekre. Becsuktam a szememet, s az emlékeket felelevenítve hagytam magamba szivárogtatni a fájdalmat.
Ahogyan megvágtam az ujjam, s Jasper majdnem rám vetette magát. Nem hibáztattam, mert tudtam, hogy nagyon nehéz neki, és igazából szerintem én voltam a hibás. Ám nem egészen ez vetett a véghez, hanem csak elindította a lavinát. Mondhatni darabjaimra hulltam szét. A mellkasomon egy üres lyuk tátongott, ahol egykor a szívem helyezkedett el. Bár gondoltam öngyilkosságra, de az ötletemet elvetettem a süllyesztőbe. Hogy miért? Mert szenvedni akartam.
Hogy miért? Azt magam sem tudom igazán, talán csak puszta mazohistaságból. Reménykedtem, hogy minden egyszer jóra fordul. Pont, mint a dalban. Nem tudtam megadni neki, amit ő akart. Nem tudtam megadni neki, mert csak egy fránya ember voltam, emberi szokásokkal, emberi élettel, emberi szépséggel. Semmi tehetségem nem volt, amivel kitűnhettem volna a tömegből. Tulajdonképpen senki sem voltam, semmim sem volt.
Először csak meghatottságnak vélték a könnyeket az arcomon, de könnyen észre lehetett venni, hogy ez már közel sem az. Ezek már a pokolból jönnek.
- Hannah minden rendben? – kérdezte Lora, miközben köszönés nélkül mentem ki az ajtón, s a kabátomat felvéve belevettem magamat a New York-i éjszakába.
- Persze, de ha most ha nem haragszol egyedül szeretnék lenni – morogtam, majd meg sem várva a válaszát tovább mentem otthagyva a némán tátogó csupaszív lányt.
New Yorkban az éjszaka merőben más volt, mint a csendes, már-már röhejesnek mondható forksi nyugodtnak is nevezhető. Tényleg ég és föld volt mind a kettő. New Yorkban nem áll meg az élet, folyamatosan dudálnak a Taxik, és egyéb más járművek, s a szmog lassan elviselhetetlen lesz az embernek. Sokan észre sem veszik, mit tesznek a természettel, persze én sem vagyok az a kimondott „zöld ember”, de azért mégsem szeretem ez a New York-i körforgást.
Mégis itt kell, hogy éljek, próbálkozom az újrakezdéssel. Az első bárba bementem, nem is nézve előre leültem a pulthoz, s reményemet láttam a tömérdeknyi fincsi piának látszó üvegben lapuló italokra.
- Kezdenék egy vodkával. – dőltem a pultnak.
- Csak így? Simán? – kérdezte aggódva az öreg pultos csaj. Mit foglalkozik ő velem?
- Igen – válaszoltam, s tudtam, hogy most nagyon kötekedős a kedvem. Látszólag az öregasszonyt nem izgatta, vagy legalábbis nem vette észre.
- Nem vagy te még kiskorú? – kérdezte aggódva.
- Ne érdekelje magát – morogtam, majd felhúzott szemöldökkel próbáltam minél kedvesebben beszélni. – Lenne szíves kiszolgálni, vagy esetleg menjek, és próbáljak szerencsét máshol? – nem sikerült annyira, ahogyan szeretném, még ha próbáltam is nem szenvtelen tinédzserként beszélni. Normálisan nem az én stílusom, de most nem vagyok normális. Én most Hannah „Honey” vagyok. A világsztár. De csak addig, amíg rajtam van ez a rohadt viszkető paróka, meg a kontaktlencse.
A nő prüszkölt, de nem szólalt meg, inkább hallgatott, aminek nagyon örültem, mivel nem volt kedvem bájcsevegni vele. Nem vagyok olyan lelki, és ideg állapotban. Most inkább a piába fojtom a bánatom, és ajánlom, hogy ne zavarjon meg senki, mert most olyat is tehetek, amit nem szeretnék normális esetben.
A nő odatette elém az italt, s én rögtön teketóriázás nélkül húztam le, s köhögtem egyet a kaparó érzéstől. Kértem még egyet, s másodjára már sokkal kellemesebb volt. Ellazultam tőle. Az izmaim elengedtek, arcomon kisimultak az idegességemet jelző ráncok.
- Hannah! – kiabálta egy idegesítő hang. – Te jössz! Told oda azt a nagy segged, és kezdj el énekelni! – kiabálta a managerem. Mikor engedtem meg, hogy így beszéljenek velem? Legszívesebben odakiáltanám, hogy maradjon kussban, de nem tehetem persze. Köt a szerződés. Chad kedvesen rám mosolygott, majd egy kacsintással jelezte, hogy itt van velem, nem hagy cserben. Nagyon kedves ember, és őt bírom a legjobban. Sóhajtva nyeltem egyet, majd hallgattam, ahogyan el kezdett énekelni, és követtem én is őt.
Chad:
Hogy a pokolba fejezhettük így be
Miért nem voltunk képesek
Látni a jeleket amiket elmulasztottunk
És megpróbáltuk megfordítani az állást
Bella/Hannah:
Azt kívánom nyisd szét az öklöd
És csomagold ki a bőröndödet
Nemrég túl sok volt ebből
Nem gondoltam hogy ez túl késő
Chad
Semmi baj
csak ameddig
tudod azt valamikor megteszem
Közös:
Valamikor, valahogy
Rendbe jön minden de nem pont most
Tudom tudni szeretnéd mikor
(Te vagy az egyetlen aki tudja azt)
Valamikor, valahogy
Rendbe jön minden de nem pont most
Tudom tudni szeretnéd mikor
Bella/Hannah:
Nos remélem, hogy amióta itt vagyunk
Mi elmondhatjuk
A dolgokat amiket mindig ki akartunk mondani
Szóval befejezhetjük az ostorozást
Most a sztori idejétmúlt mint ez
Mint egy papírkötésű regény
Hadd írjam újra a végét olyanra ami hozzáillik
Egy hollywoodi horror helyett
Chad:
Semmi baj
csak ameddig
tudod azt valamikor megteszem
Közös:
Valamikor, valahogy
Rendbe jön minden de nem pont most
Tudom tudni szeretnéd mikor
(Te vagy az egyetlen aki tudja azt)
Valamikor, valahogy
Rendbe jön minden de nem pont most
Tudom tudni szeretnéd mikor
(Te vagy az egyetlen aki tudja azt)
Bella/Hannah:
Hogy a pokolba fejezhettük így be
Miért nem voltunk képesek
Látni a jeleket amiket elmulasztottunk
És megpróbáltuk megfordítani az állást
Most a sztori idejétmúlt mint ez
Mint egy papírkötésű regény
Hadd írjam újra a végét olyanra ami hozzáillik
Egy hollywoodi horror helyett
Közös:
Semmi baj
csak ameddig
tudod azt valamikor megteszem
Valamikor, valahogy
Rendbe jön minden de nem pont most
Tudom tudni szeretnéd mikor
(Te vagy az egyetlen aki tudja azt)
Valamikor, valahogy
Rendbe jön minden de nem pont most
Tudom tudni szeretnéd mikor
(Te vagy az egyetlen aki tudja azt)
Tudom tudni szeretnéd mikor
(Te vagy az egyetlen aki tudja azt)
Tudom tudni szeretnéd mikor
A dal nagyon szép volt, s ezt jelezte, ahogyan egy könnycsepp hullott le az arcomon, s a padlóra esett. Annyira emlékezetett a közel egy éve történt végzetes eseményekre. Becsuktam a szememet, s az emlékeket felelevenítve hagytam magamba szivárogtatni a fájdalmat.
Ahogyan megvágtam az ujjam, s Jasper majdnem rám vetette magát. Nem hibáztattam, mert tudtam, hogy nagyon nehéz neki, és igazából szerintem én voltam a hibás. Ám nem egészen ez vetett a véghez, hanem csak elindította a lavinát. Mondhatni darabjaimra hulltam szét. A mellkasomon egy üres lyuk tátongott, ahol egykor a szívem helyezkedett el. Bár gondoltam öngyilkosságra, de az ötletemet elvetettem a süllyesztőbe. Hogy miért? Mert szenvedni akartam.
Hogy miért? Azt magam sem tudom igazán, talán csak puszta mazohistaságból. Reménykedtem, hogy minden egyszer jóra fordul. Pont, mint a dalban. Nem tudtam megadni neki, amit ő akart. Nem tudtam megadni neki, mert csak egy fránya ember voltam, emberi szokásokkal, emberi élettel, emberi szépséggel. Semmi tehetségem nem volt, amivel kitűnhettem volna a tömegből. Tulajdonképpen senki sem voltam, semmim sem volt.
Először csak meghatottságnak vélték a könnyeket az arcomon, de könnyen észre lehetett venni, hogy ez már közel sem az. Ezek már a pokolból jönnek.
- Hannah minden rendben? – kérdezte Lora, miközben köszönés nélkül mentem ki az ajtón, s a kabátomat felvéve belevettem magamat a New York-i éjszakába.
- Persze, de ha most ha nem haragszol egyedül szeretnék lenni – morogtam, majd meg sem várva a válaszát tovább mentem otthagyva a némán tátogó csupaszív lányt.
New Yorkban az éjszaka merőben más volt, mint a csendes, már-már röhejesnek mondható forksi nyugodtnak is nevezhető. Tényleg ég és föld volt mind a kettő. New Yorkban nem áll meg az élet, folyamatosan dudálnak a Taxik, és egyéb más járművek, s a szmog lassan elviselhetetlen lesz az embernek. Sokan észre sem veszik, mit tesznek a természettel, persze én sem vagyok az a kimondott „zöld ember”, de azért mégsem szeretem ez a New York-i körforgást.
Mégis itt kell, hogy éljek, próbálkozom az újrakezdéssel. Az első bárba bementem, nem is nézve előre leültem a pulthoz, s reményemet láttam a tömérdeknyi fincsi piának látszó üvegben lapuló italokra.
- Kezdenék egy vodkával. – dőltem a pultnak.
- Csak így? Simán? – kérdezte aggódva az öreg pultos csaj. Mit foglalkozik ő velem?
- Igen – válaszoltam, s tudtam, hogy most nagyon kötekedős a kedvem. Látszólag az öregasszonyt nem izgatta, vagy legalábbis nem vette észre.
- Nem vagy te még kiskorú? – kérdezte aggódva.
- Ne érdekelje magát – morogtam, majd felhúzott szemöldökkel próbáltam minél kedvesebben beszélni. – Lenne szíves kiszolgálni, vagy esetleg menjek, és próbáljak szerencsét máshol? – nem sikerült annyira, ahogyan szeretném, még ha próbáltam is nem szenvtelen tinédzserként beszélni. Normálisan nem az én stílusom, de most nem vagyok normális. Én most Hannah „Honey” vagyok. A világsztár. De csak addig, amíg rajtam van ez a rohadt viszkető paróka, meg a kontaktlencse.
A nő prüszkölt, de nem szólalt meg, inkább hallgatott, aminek nagyon örültem, mivel nem volt kedvem bájcsevegni vele. Nem vagyok olyan lelki, és ideg állapotban. Most inkább a piába fojtom a bánatom, és ajánlom, hogy ne zavarjon meg senki, mert most olyat is tehetek, amit nem szeretnék normális esetben.
A nő odatette elém az italt, s én rögtön teketóriázás nélkül húztam le, s köhögtem egyet a kaparó érzéstől. Kértem még egyet, s másodjára már sokkal kellemesebb volt. Ellazultam tőle. Az izmaim elengedtek, arcomon kisimultak az idegességemet jelző ráncok.
Reméljük tetszett :)
